A pszichológiáról
(Cartesian Theater by D. Dennett, image: Jennifer Garcia; ld: Wikipedia)
A pszichológia mint tudományág nincs könnyű helyzetben. Egyrészt hosszú és fáradságos harc árán sikerült elérnie, hogy felvétessék az elfogadott tudományok közé (és ez nagyon jó dolog), másrészt úgy tűnik, mintha ebben a folyamatban egy kissé kivérzett volna. Miért is?
A pszichológia kifejezés a psyché szóból ered, ami lelket jelent, tehát ez lenne a lélek tudománya. Aki viszont tisztában van azzal, hogy a mai paradigmán belül mit is jelent a "tudomány", az rögtön látja, hogy ez így önellentmondás. Először is, érdemes tisztázni, mit értünk itt paradigmán.
A paradigma ebben az értelemben azt a nagy magyarázó keretet jelenti, ami meghatározza, hogy a tudományok összességét tekintve mik a közös elemek, a hasonlóságok a sok különböző részterület között, és hogy mik azok a tényezők, amelyek nem férhetnek bele ebbe a nagy keretbe.
A tudományok robbanásszerű fejlődése valahol a felvilágosodás környékén kezdődött, és ekkortól kezdve a szubjektív idealista (vallásos) szemlélet fokozatosan, egyre inkább háttérbe szorult. Az ezt megelőző évszázadokban ez a szemlélet volt a fejlődés motorja, de idővel kiütköztek a hátulütői is. A tudomány pedig épp ezeket a hátrányokat igyekezett orvosolni, sok esetben sikerrel, de mostanra már az is látható, hogy ugyanaz történt a tudománnyal is, mint eggyel korábban a vallásos világfelfogással: mostanra kiütköztek a hiányosságai.
Az egyik ilyen hiányosság, úgy tűnik az, hogy a "megmételyező vallástól" való fanatikus rettegése közepette a tudomány a megismerés szemétdombjára vetett mindent, ami a lélekkel kapcsolatos - ami ugye, érthető is, ha például a vallások okozta háborúkra, károkra és pusztításra gondolunk... (és itt most nem valakinek a hitéről beszélünk, hanem a vallás, mint társadalmi jelenség vegyes kihatásairól). A probléma a fenti jelenséggel mindössze annyi, hogy a lélek ettől nem szűnt meg létezni, sem egyéni, sem csoportos szinten (ld. pl. családlélek, csoportlélek, stb.)
És itt kezdődnek a pszichológia problémái. Egy olyan létező áll a megismerés gyújtópontjában ebben a tudományágban, ami hivatalosan - nincs. A ma leginkább elfogadott szemlélet, a kognitív pszichológia - aminek egyébként fantasztikusan sok, hasznos felfedezést köszönhetünk, akárcsak a többi, pszichológiai szemléletmódnak - az emberi megismerést, tudást helyezi a középpontba, és az érzékeléstől kezdve az észlelésen, kódoláson, tároláson, előhíváson át egészen a memória-működésig mindent vizsgál az ember esetében, mint egy számítógépes analógián. Ám miként a számítógépnek sincs lelke, úgy itt sem találták meg a "legfelső vezérlő szintet".
Akkor hát tévút lenne az egész?! Szó sincs róla! Meglátásom szerint a pszichológia egy szükségszerű, köztes lépcsőfok az ember önmegértésének folyamatában, ami a korábbi (vallási) szemlélet ellenpólusaként most tudományos megközelítéssel térképezi fel az emberi jellegzetességeket, és a tiszta racionális megismerés épp itt fordulhat át teljesebb mélységi önmegismerésbe. Jó esetben ez után következhet majd valamiféle - önismeretet, racionalitást, hitet és egységlátást is magába foglaló - szintézis, aminek hál' Istennek, már látszanak a körvonalai, még a pszichológián belül is.
Konkrétan, itt most az olyan megközelítésekre gondolok, mint például Carl Gustav Jung, vagy Roberto Assagioli pszichológiája, vagy Ken Wilber integrál-pszichológiája, mely utóbbi például a transzperszonális szemléletet (ami egyébként mind a mai napig mostohagyereke a hivatalos, tudományos pszichológiának) is meghaladva egy test - lélek - szellem - struktúra komplexitásban próbálja meg összefoglalni mindazt, ami az elmúlt évezredek alatt az emberi kultúrában önmagunk megértésével összefüggésben felhalmozódott.
Az érdekes a dologban az, hogy ahova Wilber a saját gondolati rendszerében eljutott, az gyakorlatilag megegyezik az asztrológia, a horoszkóp sugallta világleképezéssel és emberképpel. Ez azonban már igen távol esik a pszichológia mai szemléletétől. Mégis, amennyiben valaki, mint ahogy magam is, a fent említett területek mindegyikében érintett (és még egy szót sem szóltunk a családfelállításokból fakadó, szintén nem hétköznapi felismerésekről), akkor nyilván megpróbál önmagán belül valamiféle konszenzusra jutni.
Ez már csak azért is így van, mert a kognitív disszonancia jelensége (amit szintén a kognitív pszichológiának köszönhetünk!) egy teljesen általános emberi jellegzetesség. Ez többek között azt mondja ki, hogy amennyiben valakiben egyszerre van jelen két, egymásnak ellentmondó késztetés, vélemény, attitűd, vagy érzelem, akkor teljesen automatikus és a legtöbbször tudatosulatlan belső folyamatok által "nekiáll" az ezek következtében fellépő belső feszültséget csökkenteni. Vagyis, ha leteszem a voksomat valami mellé, akkor nagyon valószínű, hogy olyan folyamatok indulnak el bennem, amelyek hatására a nem választott alternatívát elkezdem leértékelni magamban (nehogy már fejfájást okozzak magamnak utólag...!).
Magam pedig, ennek tudatában, megkísérlem, hogy egyiket se értékeljem le a fent felsorolt területek közül, ami időnként nem olyan egyszerű. Mindegyiknek megvannak a maga erősségei és gyengéi, és amennyiben ezt képesek vagyunk elfogadni, illetve ha szánunk időt és energiát egy olyan átlátás megteremtésére, ami integrálni lesz képes a ma még részben ellentmondásos területeket, akkor talán ezzel is léphetünk egy kicsit előre a megismerés tágabb valóságai felé.