Pramána

Kapaszkodók a mindennapokhoz

Az alábbiakban olvasható, részben már átdolgozott cikkben - melynek eredeti verziójában Gyenese Andrea volt a beszélgetőtársam - egy áttekintést találhat az érdeklődő olvasó arról, hogy milyen kapaszkodók állhatnak a rendelkezésünkre a hétköznapokban.

- "Kapaszkodó a mindennapokhoz" volt az előadás-sorozatod címe. Miért van szükségünk kapaszkodókra, mi az, amitől sokaknak egyre nehezebbé válnak a hétköznapok?

- Pontosan erről volt szó az előadáson is, mert, ahogy te, úgy mások is érzékelik, hogy egyre összetettebb kihívások vesznek körül. Ennek a helyzetnek van egy mindenkire érvényes része, és van egy személyes, ami egyénileg tompíthatja, vagy erősítheti a mindenkire érvényes részt. A mindenkire érvényesből két lényeges összetevőt emelnék ki: az egyik az időminőség, a másik az életünk minősége, vagyis az, ahogyan megéljük a hétköznapjainkat a társadalomban itt és ma. Az időminőséget úgy értem, hogy abban az energiatérben, amely körülvesz bennünket, különböző energiafajták vannak és ezek egymáshoz képesti állapota folyamatosan változik, aminek van egy minden pillanatra egyedileg érvényes összetétele. Ma globálisan egy olyan energia-minőség a meghatározó, ami egy eléggé gyors, türelmetlen, sürgetett, akár forradalmi változásokat is generáló összetevője az energiamezőnek. Ez nem azt jelenti, hogy ezt csak így lehet megélni, de addig, amíg meg nem tanultuk kezelni, addig biztos, hogy ez a zaklatottság, gyorsaság, lobbanékonyság, pusztítva változás lesz a jellemző. Most tanuljuk ezt a fajta energiát, és a folyamatot egy képpel ábrázolva azt mondhatnánk, hogy most ez van feljövőben, mint egy felfakadó forrás, és a forrás felbukkanásával együtt mindig feljön a piszok is. Ez van, benne vagyunk a változások korában, ezt ember akarattal meg nem változtathatja.

A másik része úgy kollektív ennek a kérdésnek, hogy személyes elemekből tevődik össze, azaz, ahogy megéljük a mindennapjainkat, abban már benne van az is, hogy ezeket az elkerülhetetlenül jelen lévő energiákat egyénileg ki, hogyan ülteti át a saját életébe. Vagyis, ez már valójában kollektív is, mert mindannyian beletesszük a részünket ebbe a folyamatba, és az mindannyiunkra vissza is hat. Társadalmi szinten egy küszöbérték feletti mennyiségre van szükség a kollektívumban ahhoz, hogy egy bizonyos dolog uralkodóvá váljék. Tehát, ha elegendő mennyiségű ember sugározna ki egy bizonyos típusú energiát, akkor az adott energia meghatározó erővel bírna hatni a kollektívumra. [Ezt példával illusztrálva: egy hetekre lebontott kétéves felmérés szerint a résztvevők számának növekedésével arányosan az erőszakos bűncselekmények száma csökkent egy nagy, Transzcendentális Meditációs találkozó idején Washington D.C.-ben. (Journal of Mind and Behavior, 9, 457-485) - betoldás Gy.A.-tól]

Ezek után jön az egyéni elem, amelynek szintén két része van; az egyik, hogy kinek milyen az eredendő személyiség-összerakottsága, a másik, hogy ki, hogyan alakítja a szabad akarata és a tudatossága folytán az egyéni működését ebben a struktúrában. Az egyéni összerakottságot tekintve, ha valaki hiperérzékeny, például Halak vagy Szűz energiákkal rendelkezik, akkor az a fajta zaklatottság, ami ma van, és az a hektikus, nehezen elviselhető kollektív rezgés őt sokkal jobban fogja érinteni. Ez is az egyik oka lehet annak, hogy a Halak ember nem szerencsés esetben életfájdalommal élheti az életét.

- Akkor, akik érzékenyebbek és intenzívebben élik meg a hétköznapokat, mit tehetnek?

- Ebben az esetben van nagy szerepe az egyéni rész másik összetevőjét alkotó két elemnek, azaz a szabad akaratnak és a tudatosságnak. Tehát, ha nem tudatosult benned ez az egész, ami mostanában zajlik, akkor eleve nem fogsz nekiállni, hogy változtass rajta, hanem végignézed, vagy szenveded az életet úgy, ahogy éppen zajlik. Ha viszont van, akkor három tényező fogja meghatározni az életet: az ekkor fennálló és így már közreható tudatosság, a szabad akarat és a mindenképpen meglévő tehetetlenségi nyomaték. Mindenkinek van egy eredendő meghatározottsága, és ebből a meghatározottságból felépülő tehetetlenségi nyomatéka, ami a személyiség-működésben jelentkezik. A tehetetlenségi nyomaték leginkább a gyerekkori szocializációs hatásokból és a meghatározó külső tényezők által épül fel. A tehetetlenségi nyomaték mellett természetesen van szabad akarat. De a szabad akarat használata eleve behatárolt a tehetetlenségi nyomaték által, és behatárolt az adott ember tudatossága által is. Azaz, hogy van-e szemünk valamire vagy nincs, megébredtünk-e, érzékeljük-e a mögöttes, eredendőbb valóságot vagy sem. Ezek alaptényezők, mert általában félhomályban éljük az életünket, tudatosulatlan, fél-alvó állapotban (ld. a Mátrix c. filmet).

Az ebben a folyamatban közreható harmadik összetevő a szabad akaratot moduláló, korlátozó, befolyásoló tényezők összessége. Azaz, a tehetetlenségi nyomaték és ebből most egy egyetemes tényezőt kiemelve: a sors. Sors bizony van, úgy, ahogy a horoszkópban látjuk. És ha valakinek valami nincs benne a sorsában, akkor hiába feszül neki, azt nem fogja keresztülverni: a Sors egy személyiség felett álló tényező. A fentiekkel csökkentve, vagy általuk modulálva igenis van egy szabad akarattal használható tudatos teremtőerő, de ezeket a tényezőket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Szóval, kell a pozitív gondolkodás, meg a pozitív pszichológia és ez a fajta szemlélet, tehát igenis törekedni kell, de ugyanakkor tudni kell elviselni, hogy vannak behatároló tényezők. És sokszor itt bukunk el: vagy fatalistává válunk, vagy elural bennünket a fanatikus-pozitív szemlélet és így elbillenünk ide, vagy oda. Letesszük a voksunkat valamelyik oldalra, mert alapból mindannyian úgy vagyunk összerakva, hogy nem bírjuk ki az egyszerre jelenlévő, és egymásnak ellentmondó késztetéseket önmagunkon belül. Ez a kognitív disszonancia jelenségének egyik hétköznapi olvasata. Ha kibírjuk, akkor ott kezdődik igazából az önismeret. És ekkor a bennünk elkerülhetetlenül jelen lévő, egymásnak ellentmondó részek közti feszültséget kibírva nekiindulhatunk kihozni valami jót magunkból.

- A gyakorlatban hogyan működik ez?

- Gyakorlatilag négy létsík van: egyéni külső, egyéni belső, kollektív belső, kollektív külső. Ezek Ken Wilber elnevezései a létsíkokat illetően, amik egyébként éppígy leolvashatóak a horoszkópról is. Az egyéni külső - a test - vonatkozásában ez például jelentheti a testmozgásra, a fizikai erő tudatos levezetésére figyelést, mindenkinél az alkatának megfelelően. Aztán fontos még a higiénia, a táplálkozás, és legfőképpen a fizikai érzékeknek a fókuszált figyelme: mire figyelek, mit engedek be az elmémbe? Jellemzően rádiót, tévét, óriásplakátot minden mennyiségben, na meg persze a netről ránk zúduló információ-áradatot. Szűröm, nem szűröm? Megy minden a tudatalattiba és majd onnan visszagőzölögve meghatározza a vágyaimat és a működésemet? Csillapítom az érzékek gerjesztette elme-hullámzást, vagy sem?

Egyéni belső - lélek - terén az önismeret. Tudatában vagyok-e, hogy mindannyiunkban megy egy belső "mini-Dallas", ott van a belső szereplőimmel teli színtársulat a lelkem képzeletbeli forgószínpadán, hogy mindig, mindegyikünkben megy a veszekedés, ármánykodás, intrika? Tudok-e arról, hogy az érzelmi hullámzás mindig egy tudati képből ered, vagy arról, hogy vannak lélekenergetikai hatások, és hogy az érzelmi hullámzás, amit az életemben megélek, az csak a vége valaminek? Eljutok-e a gyökeréig, a gyökér-okáig annak, amiből keletkezett ez az érzelmi hullámzás, ami ringatja a tutajomat a létezés óceánján? De ha esetleg nem is, hát legalább tudok-e mit kezdeni vele a mindennapokban, amikor annyira ideges vagyok, vagy amikor őrülten szerelmes vagyok - esetleg teljesen reménytelenül -, vagy éppen annyira gyűlölködök? Valójában ezek az érzelmek már csak egy belső folyamat végállomásaként jelennek meg bennünk. Honnét keletkezett mindez? Hol van a tudatomban, a belső működésemben a gyökere, az ős-oka mindennek? Ez néhány az önismeret alapkérdései közül.

Az első lépés a belső szereplők feltérképezése, de utána még jócskán kell haladni tovább, van sok-sok gyakorlati lépés, amiből aztán meg lehet tanulni kezelni önmagunkat és a helyzeteket. Például amikor relaxálok a mindennapokban, abban az értelemben tüneti kezelést végzek, hogy a felszíni hullámzást simítom ki, és ez egyébként nagyon jó és fontos, és hozzátartozik a testi-lelki egészséghez. De abban az értelemben "csak" tüneti kezelés, hogy mindennap újra elő fog jönni az adott probléma, és ha én meg akarom előzni, hogy viharok alakuljanak ki, akkor sokkal mélyebbre kell menni, és azt, amiből kinőtt ez a viharos véglet, azt kell kezelni. Másrészt viszont az is igaz, hogy hosszú távon összeadódik a sok "elme-lecsendesítés" hatása, és például ennek segítségével elkezdhetem érzékelni a valóság mögöttes, rejtett síkjait.

- A mélyebbre menés alatt a pszichoterápiát érted?

- Önismeret, terápia, meditáció, és minden, aminek a segítségével mélyebbre és magasabbra lehet jutni a hétköznapi tudati síkhoz képest, illetve előrébb lehet jutni a belső hatóerők feltérképezésében, érzékelésében és kezelésének megtanulásában, az szóba jöhet itt.

- Ez azt jelenti, hogy mindenkinek pszichológushoz kellene járnia?

- Ebben az értelemben igen. Ha én magam nem járok utána a saját rejtett hatóerőimnek, ezt senki más nem fogja megtenni helyettem.

- És ha valaki nem teheti ezt meg?

- Itt marad a remény, hogy előbb-utóbb elérkezik egy olyan kor, amikor mindez már be lesz építve a képzésbe. Mert nem kellene ám sok, ha csak a 8 év általános iskolát és a 4 év középiskolát vesszük alapul, vagyis ha ebben a 12 évben heti 1-2 órát erre szánnánk, a végére mindenki sokkal jobban tudná kezelni önmagát és a kritikus helyzeteket is.

- Arra gondolsz, hogy lehetne önismeretet tanulni az iskolában is?

- Persze, ez így lenne optimális. Mert felnőtt korban a legtöbb embernek munka, meg család, gyerek mellett hol van erre ideje? Én szerencsés vagyok ebből a szempontból, mert a hobbim a szakmám, de ez nem adatik meg mindenkinek. Hát kinek van erre ideje meg energiája a mindennapokban? Akkor, amikor tanulásról szól az élet, az első 20-25 évben, akkor kellene mindezt beépíteni. Aztán persze a legtöbb ember ezt nem úgy integrálná az életébe, mint egy szakmabeli, de nyilván sokkal többen igen, másrészt, aki nem, az is megtanulna egy csomó dolgot, amitől élhetőbb lenne az élet. Sokan felnőttként rászánnak egy-két év terápiát minderre, és jönnek is az eredmények, de ez egy sokkal hosszabb folyamat, és előre senki sem látja pontosan, hogy adott embernek mennyi időre lenne szüksége, hogy több szempontból is jól boldoguljon az életével. Van, akinek hosszú évekbe is telhet, mire a folyamat végére ér.

- De mégis, egy elfoglalt felnőtt, hogyan alakíthatja úgy az életét, hogy élhetőbb legyen és kevésbé stresszes?

- Itt fontos a mérték. A mérték azt jelenti, hogy egy adott belső dimenzió mentén mindegyikünknek létezik a saját, egyéni egyensúlya. Például: önmagamhoz képest asszertív vagyok, nem vagyok egy lúzer, és nem vagyok egy dózer. Az asszertivitás ebben a példában az egyensúlyos mértékű önérvényesítés, ennek az alulműködése lehet a lúzer, a túlműködése a dózer. És hasonlóan, minden személyiség-dimenzió mentén létezik ez az elérendő egyensúly, amit azonban jellemzően mindannyian alul-, vagy túlműködünk a hétköznapokban. A fentihez hasonlóan a többi síkról is szemezve példákat, önmagamhoz képest megélem-e annyira a testmozgást amennyire az nekem jó, vagy önmagamhoz képest megtanultam-e kezelni az érzelmeimet, illetve fordítok-e elegendő időt, energiát az önmegértésre, tudatosításra, vagy sem. Minden dimenzió mentén létezik ez a mérték, viszont senki nem találhatja meg másképp, csak belső úton; itt nincs más lehetőség, ezt nem lehet megvásárolni a boltban. Kívülről lehet kapaszkodókat szerezni, vagyis nézőpontokat, okosságokat, segédeszközöket begyűjteni, de a "kincset" megtalálni csak belül lehet.

- És hogyan?

- Befele figyeléssel, önelemzéssel, önismerettel, mások figyelésével, elme-lecsendesítéssel. Tudatosan figyelve az életet, mindazt, ami a hétköznapjainkban van. Sokszor semmi mást nem kell csinálni, csak tudatosan figyelni. Amikor valakivel leülök beszélgetni, akkor érzékelem-e, hogy őbenne és magamban mi zajlik valójában? Vagy van egy előre legyártott elképzelésem erről és ezt vetítem magunkra? Esetleg egyáltalán nem is figyelek rá, csak a belső monológomat mondom? Tehát: asszertivitás, kommunikáció, figyelem, és ezek mögött húzódik meg az, hogy miképpen is állunk a vágyainkkal. Ugyanis vágyunk arra, hogy mi irányítsunk, hogy közbeszóljunk, hogy örömet okozzunk, hogy jóváhagyást nyerjünk el, és így tovább, végtelen számban sorjáznak elő a vágyaink. És a vágyak önmagunkon belüli érzékelését és kezelését illetően ugyanúgy létezik a középút. De a hétköznapokban jellemzően mindannyian a mohó vágyaink után megyünk. Lehet valakinek mohó vágya önzetlenül szolgálni az embereket, miközben mindent mondanál rá, csak azt nem, hogy mohó, de önmagához képest mégis végletes.

Ebben az értelemben a végletességektől a mérték felé haladás folyamatára azt mondhatjuk, hogy eredendő alapdimenzió, ami meghatározza a mindennapokat, és vagy tudatosan törekszem az egyensúly elérésére, vagy a Sors fog pofozni efelé. Merthogy mindannyian végletesek vagyunk, mindenki az; ez a világ egy végletes világ. Egyénileg ugyanaz a megoldás, mint globálisan. Carl Gustav Jungnak van egy lényeglátó gondolata: hogyha baj van a világgal, akkor baj van az emberekkel, hogyha baj van az emberekkel, akkor baj van velem. Itt kezdődik az egész, mindenki a saját portáján söpörjön, és akkor, ha ez elér egy küszöbértéket, meg fog változni a világ.

Kívül kell a hierarchia, a struktúra, mert ez egy poláris világ, és ha nincs hierarchia, akkor káosz van.  És még ha a bensőjét tekintve valaki mértékkel, érzésekre figyelve, nem végletesen cselekszik is, kívül akkor is muszáj határokat húzni. Ne az ideális állapotot nézzük, hanem a folyamatot; azaz attól, hogy törekszünk, még nem lesz automatikusan mindenki egyensúlyban, és ugyanúgy akarhatnak majd ránk nyomulni. Tehát, nagyon szépen létezhetünk a saját belső, elméleti egyensúlyunkban, de attól még a gyakorlatban is le kell tenni a határokat: na, pajtás, most ennyit tudok adni és kész. Ugyanúgy meg kell tenni a lépéseket, meg kell húzni az én-határokat, csak egy más hozzáállással. Ez a különbség a külső és a belső között. Belül a teljes elfogadás, kívül a határszabás a kívánatos: legyek tisztában önmagamon belül és a másikban is minden összetevővel, közreható tényezővel és legyek képes ezek létét elfogadni, de ezzel párhuzamosan tudjak határt szabni a saját vágyaimnak éppúgy, mint az esetlegesen a másik felől érkező nem helyénvaló impulzusoknak is.

Amiről beszélünk, az egy olyan attitűd, amiből egyensúlyosan lehet működni akkor is, ha a világ stresszes és zaklatott. Ebben az értelemben mindenki a maga körülményei között tud tenni magáért. Lehet valakinek 3 gyereke, és dolgozhat napi 8-10 órát, de akkor is el tud menni napi 3-szor 5 percre, hogy addig átlélegezze magát, vagy relaxáljon egy kicsit, vagy ha ez sem lehet, akkor szánjon mindennap 5 percet arra, hogy imádkozik elalvás előtt. Ha figyelmi fókusz van egy belső folyamaton, akkor, még ha minimális is az erre szánt idő, az mindenképpen segít. De a valóságban általában nem ezzel van a baj, mert nagyon kevés ember az, aki ne tudna erre időt szánni; gondoljunk csak bele a magyar átlag napi 3-4 óra tévézésbe. Az összpontosított figyelem energiája olyan a belső összetevőinknek, mint a napfény a magnak: amit tartósan ér, az ki fog hajtani - már ha valódi magról van szó, és nem egy illúzióról. Aztán persze kell eső is, ez meg az érzés lehet bennünk, ha őszintén vágyunk az adott dologra.

De ott hagytuk abba a gyakorlati teendők fellajstromozását, hogy a kollektív belső jött volna, ez a harmadik negyed, aminek kicsit megtévesztő a neve, itt valójában a közegtudatról van szó, amiben mindannyian benne élünk. Van egy önreflektív én-tudatunk és mindannyian először  is ebbe vagyunk bezárva, ámde épp ezáltal önmagunkra reflektáló én-tudatosságal élhetünk; másodszor pedig a kollektív tudat megformattál mindannyiunkat, tehát szociális lények is vagyunk. Szociális interakció, tolerancia, harmóniára vágyás, emberi kapcsolatokra figyelés, mások megértésére, a többiek mozgatórugóinak a feltérképezésére való törekvés, az értelmezési keretünkkel való foglalkozás lehet az út. Alapvetően mindannyiunknál az értelmezési keret határozza meg, hogy miként látjuk a világot. És nem vagyunk megtanítva rá, hogy tudatosan tekintsünk úgy a többiekre, mint magunkra is abban az értelemben, hogy mindenkinek más elme-térképei vannak a világ és az emberek működéséről. Ebben az értelemben egyébként inkább azon lehetne csodálkozni, hogy létezik egyáltalán valamiféle konszenzus az emberek között, annyira különbözőek lehetnek a magyarázó kereteink.

Végül a negyedik negyedet, a kollektív külsőt az összes struktúra alkotja, amibe betagoltan éljük az életünket. Kezdve itt az infrastruktúrával, Magyarországgal, meg Európával, meg a glóbusszal, végezve az univerzális energiákkal és a Teremtővel - ez mind közeg, amibe betagoltan éljük az életünket, és nem tudunk kiugrani belőle. Jó, hát elmehetsz Patagóniába, de ott is lesz egy struktúra, és a glóbuszról meg végképp nem tudsz kiugrani. Ezek mind közreható tényezők.  Amit ma Magyarországon meg lehet tenni, az nem ugyanaz, mint amit Etiópiában. Itt és most kell megtalálni az adekvát megoldásokat. Főleg mostanság. Kicsit olyan érzésem van időnként, mint '56 után lehetett némelyeknek, hogy az igazi kalandorok most itthon maradnak.

Ez a négy negyed mind hozza a maga kihívását, és alapból még csak nincs is szemünk rá, nem vagyunk megtanítva rá, hogy ezeket lássuk.

- Zárásképpen az egészség-betegség témakörét érintsük. Ma már egyre elterjedtebb a köztudatban, hogy a testi betegségek lelki eredetűek, de még ezt a tudást sem éljük meg a hétköznapokban, szerintem. Azaz, gyógyszereket szedünk, elmegyünk az orvoshoz, hogy gyógyítson meg, és az is köztudott, hogy a gyógyszercégek a legtöbb profitot "termelő" vállalatok. Te gyakorló pszichológusként hogy látod ezt?

- Vannak lelki-tudati energiák, azaz, lelki-szellemi valóságok. Ami az egyéni lélekben problémát okoz, az szellemi kibillentségből ered, de ez csak a tudat-filozófiai része a dolognak. A tudati-energetikai belső valóságunknak az egyensúlyba állításával megelőzhetőek lehetnének a betegségek. Ugyanis amikor már létrejött egy kibillentség, például egy betegség, akkor annak lehetnek olyan fizikai korrelátumai, rögzült állapotai, amit már nem lehet visszafordítani. Azaz egy, vagy több segítő, gyógyító teremtőereje esetleg már nem elég ahhoz, hogy a "beteg" visszaállhasson mindegyik síkon az eredeti állapotba. Például, ha valakinek ki kellett venni a vakbelét, akkor azt már nem lehet meg nem történtté tenni. Ilyenkor előbb kioperáljuk a vakbelét, és utána elgondolkozhatunk rajta, hogy vajon miért akadt el az életerő, vagy az öröm áramlása, ami szinkronban kijelződött a vakbél-perforációban is. Mindennek a maga helyén és idejében megvan a szerepe, és - mint egy dzsungelharcos - használni kell mindent, ami kéznél van, és segíthet.

A négy negyedet tekintve ebből a szempontból, az első az egyéni külső; itt jöhet az orvostudomány, akár operáció, vagy gyógyszer formájában, majd az egyéni belső: lelki-érzelmi állapotok, amiről beszéltünk már, utána a harmadik negyed: tudati-szellemi valóságok, azaz mit kell mindebből adott embernek leszűrnie és tudatosítania, végül a negyedik negyed: a transzcendens valóság a láthatatlan, de megtapasztalható energiákkal. Vagyis, ez egy rendszer és valójában elválaszthatatlanok egymástól. Az orvostudományt és a gyógyszeripart nem szabad elítélni - elég, ha csak a fájdalomcsillapítók áldásos hatására, vagy az életmentő műtétekre gondolunk -, de az igaz, hogy mostanság jellemzően el vagyunk billenve a gyógyszerek és a műtétek felé. Lényünket többféle rendszer határozza meg. Testünk, lelkünk, tudatunk egyaránt bonyolult felépítésű, és ehhez jön még hozzá a családrendszer, amibe beleszületünk. Mindegyik rendszernek megvan a maga "hibajavító" tevékenysége, aminek a segítségével megpróbálja helyreállítani az egyensúlyos működést, amennyiben létrejött valamilyen kibillentség. És ahogy a test természetes öngyógyító tevékenységére is rá kell erősítenünk néha, ugyanúgy a többi rendszer esetében is szükségessé válhat külső segítő beavatkozása.

A fizikai test öngyógyító folyamatairól tudunk talán a legtöbbet. A modern orvoslásnak köszönhetően elég jól feltérképezett a testünk belső működése, az esetleges sérüléskor, külső behatáskor aktiválódó mechanizmusok összessége, de említhetjük akár az immunrendszer összehangolt védelmi reakcióit és tevékenységét is. Hasonlóan testünkhöz, a lélekben is működik helyreállító mechanizmus, amelynek már sokkal rejtettebb a tevékenysége, miből kifolyólag nehezebb is nyomon követni a folyamatait. A pszichoszomatikus betegségek, a jelzések, a balesetek, a bevonzott emberi viselkedések és az életben felbukkanó váratlan dolgok, amelyek kilendítenek a megszokott, hétköznapi működésből mind-mind jelezhetik a lélek egyensúly felé terelő tevékenységét.

Ha fizikai problémánk, vagy betegségünk adódik, akkor felkeressük a megfelelő orvost, vagy rendelőintézetet, és igénybe vesszük a modern orvostudomány nyújtotta gyógyulási lehetőségeket. Amennyiben lelki, vagy lelki eredetű probléma merül fel, akkor már nem ilyen egyszerű a helyzet. A mai kultúra, és a jelenlegi oktatási rendszer nem úgy működik, hogy felkészítene bennünket arra, hogyan álljunk hozzá az életünkben és lelkünkben felmerülő problémák megoldásához. Nemhogy a megfelelő utak kiválasztására nem vagyunk felkészülve, de sokszor ma még akár szégyellnivalónak is tűnhet, ha valaki pszichológus segítségét kéri problémás helyzet, vagy belső állapot esetén. A családállítással, mint a lélek-gyógyítás egészen friss hajtásával hasonló a helyzet: ma még sokszor idegenkedve fogadja mind a szakma, mind a társadalom - bár az is igaz, hogy ma a világon ez az egyik legdinamikusabban terjedő módszer.

Márpedig a lélek bajaira fizikai, vagy anyagi szinten nem lehet végleges megoldást találni. Például depresszió esetén nagyon hasznosak lehetnek a modern gyógyszeripar korszerű termékei - egy ideig, mert ha ettől remélnénk végleges megoldást, akkor csalódni fogunk. A gyógyszer hasznos segítség lehet, hogy képesek legyünk működni a hétköznapokban addig is, amíg a lelkünk mélyén meg nem leljük a problémánk valódi okát, aminek az esetleges depresszió csak a lelki tünete. Az ilyen típusú belső problémamegoldáshoz hasznos segítség lehet akár egy önismereti tanfolyam, akár egy asztrológiai tanácsadás, vagy ha mélyebb szintek bevonása látszik szükségesnek, akkor pszichoterápia, vagy belső utazások, vezetett imaginációk, családállítások, jóga, önvizsgálati meditációk segíthetnek a lélek mélyén rálelni a saját kivezető utunkra. Amíg nincs összegyógyítva a kettő - a test és a lélek - a tudatos törekvéseink segítségével, addig szenvedünk.