Mérleg

Tükröződés az életben

A Mérleg zodiákus-jegye az egész emberi élet egyik legfontosabb kérdését hordozza magában, és akinél domináns ez az energia, az egy életen keresztül ezt tanulmányozza: az én – nem-én kettősséget. Amíg a szemben lévő jegy, a Kos ebből a polaritásból egyértelműen az én mellé teszi le a voksát, addig a Mérleg a nem-énre szavaz. Pontosabban szavazna, mivel a helyzet úgy áll, hogy míg a Kos valójában is meg tudhat maradni egy életen keresztül az „itt csak az én akaratom számít” attitűd mellett, addig a Mérleg énje úgy szeretne érvényesülni és elérni az általa hőn óhajtott harmóniát és békességet, hogy csak a másikra figyel, neki akar jót, őt szeretné boldoggá tenni. És ha alaposabban belegondolunk a fentiekbe, akkor már ki is bontakozik a Mérleg jellegű emberek (és velük együtt mindannyiunk, akik emberi kapcsolatokba vagyunk beágyazva) tragédiája: itt az én úgy akarja érvényesíteni a saját akaratát, hogy harmóniában legyen a másik akaratával, azaz végül is azt szeretné, hogy a másik is azt akarja, amit ő akar.

Testi – fizikai sík

A külső valóság

A külvilágra, a másikra figyelés alapvetően meghatározza a Mérleg jellegű emberek kinézethez és megjelenéshez való viszonyát; pszichológiai szakzsargonnal élve a „képzeletbeli belső közönséggel önmagát értékelő belső rész” valószínűleg bennük a legerősebb a 12 jegy közül – már ami a külsőségeket illeti, merthogy a Szűzben nagyjából ugyanilyen erősséggel van jelen ez a tendencia, csak jellemzően nem a szépség, harmónia, kinézet vonatkozásában, hanem a hibátlanság, hasznosság, értékesség tekintetében. A Mérleg hölgyek ennek következtében mindig nettek, szépek, és csinosak szeretnének lenni, hogy mindenki gyönyörködjön bennük és fogadja el őket, illetve a férfiak is sokkal több időt szoktak fordítani szépségápolásra, mint az egyéb energiák mentén működő társaik. Van érzékük a harmonikus kinézet megteremtéséhez, és ők azok, akiknél általában az apró részletek is a helyükön vannak: megfelelő színű az öv, vagy a sál, szép, tiszta a cipő, és az egyéb kiegészítők is jól olvadnak bele abba a – konkrétan itt jogosan nevezhető – kompozícióba, amivel aktuálisan meg szeretnék mutatni a többieknek a szépség szimfóniájának egy pici darabját.

Fentiek következtében ápolatlan ember szóba sem kerülhet potenciális partnerként egy Mérlegnél; ugyanolyan kényesek a jó illatokra, tisztaságra és ápoltságra, ahogy a sok tekintetben hozzájuk hasonló Szüzek is kiemelten monitorozzák a többiek tisztaságát, bár az ő esetükben ez a tendencia legfőképpen a szájhigiéniára fókuszálva jelenik meg (merthogy a Szüzeknél az ápoltság mellett az egészség ugyanakkora súllyal esik latba). És ugyanilyen kiemelt dimenzió a Mérleg én-résszel élőknél az itt uralkodó bolygónak, a Vénusznak több, egyéb analógiája is; kezdve a sort rögtön a pénzzel, vagyonnal, az e tekintetben vett értékekkel. Jól ismert jelenség mind a mai, mind a régi kultúrákból, hogy az idősebb és tehetős férfiak gyakran begyűjtenek maguk mellé csinos, fiatal nőket, ami felőlük nézve teljesen érthető is; és ha észbe vesszük azt az energetikai analógiát, hogy ők is és a csinos hölgyek is „sok Vénusszal” rendelkeznek – a férfiak sok pénzzel, értékkel, a nők pedig vonzó külsővel – akkor már érthető is, hogy milyen típusú hasonlóság, lélek-energetikai szinkron-rezgés mentén találkoznak ilyenkor a felek.

Ha sorra vesszük a következő vénuszi analógiát, a testiséget (ami természetesen minden egyes megélés esetén elválaszthatatlan a Mars energiától is), akkor ebben is fokozott aktivitást tapasztalhatunk ennél a jegynél. Kétféle, alapvetően különböző típusú megéléssel találkozhatunk itt: az egyik a primer, ösztönös szexualitás mindenek elé helyezése, a másik a kapcsolati harmóniát, szépséget és testi örömöket egy szépen megszólaló dallamba komponálni akaró, legtöbbször erősen romantikus törekvés. Az előbbi esetben a zsigeri vágy lenyűgözöttje lesz az adott Mérleg, az utóbbi esetben pedig akár az emberi kapcsolatok – de minimum a saját párkapcsolatának – a művésze, akinek szervesen hozzátartozik az önkifejezéséhez az ilyen minőségű kapcsolatban megélt testiség is. Ugyanakkor nem szerencsés esetben összekapcsolódhat egymással a pénz és a szex, és ha nem is a fiatal nő – idős, gazdag férfi formában, de mindenképpen egy erősen az anyagiak által motivált szexualitás állhat elő; ez jelenthet egy direkten vágykeltésre/szexualitásra alapozva megélt életutat is (egészen a prostitúcióig lemenőleg), de akár az adott Mérleg által nem is tudatosított tendenciát, amelyben „véletlenül” mindig a kivételezett anyagi helyzetben élőkbe szerelmesedik bele. Amennyiben ez utóbbi tendencia direkt és tudatos, akkor nőként őket nevezik „aranyásónak”, a sokkal ritkábban előforduló férfi verziót pedig selyemfiúnak.

Még egy fontos tendenciára érdemes kitérni a Mérleg és a fizikai valóság vonatkozásában, ez pedig a művészet (ennek az összefüggésnek az elvont lélek-energetikai vonatkozására még vissza fogunk térni). Különösen a Mérleg hölgyek képesek artisztikus szépséget varázsolni magukra az öltözékükkel, sminkkel és egyéb kiegészítőkkel, de akad Mérleg férfi is, akinek a mindennapi rutinjához tartozik legalább egy óra hosszáig tartó hajápolás, borotválkozás/szakálligazítás, bőrápolás és öltözék-választás. És természetesen nemcsak a kinézet vonatkozásában hat közre ilyen erősen a Mérlegeknél a művészi tendencia, hanem az otthonuk, a környezetük tekintetében is. Nemritkán még a munkája is ehhez a területhez kapcsolja: akár ténylegesen alkotó művészként, akár lakberendezőként, vagy divattanácsadóként, vagy ezeken a területeken dolgozó alkalmazottként. A szépség és a harmónia világba alkotásának a vágya mozgatja a Mérlegeket mindig: a felsorolt tevékenységekben is, illetve a kapcsolataiban és önmaga külvilágban történő megjelenítését illetően is.

Lelki – szellemi sík

A „behúzós” játszma

A bevezetőben említett, eredendően teljesen jó szándékú hozzáállásnak igen messzire ható következményei vannak. A Mérleg lélekerő késztetettsége mentén élő ember leginkább azt szeretné elérni, hogy egy harmonikus kapcsolatban élhessen. Azaz, mint mindannyian, szeretné elérni azt, amire vágyik (itt konkrétan: kapcsolati boldogságot), vagyis szeretné érvényesíteni az akaratát. Mindazonáltal, mivel az ő fókuszában a másik áll, nem önmaga, így egyfelől, azt érzi, hogy neki akkor jó, ha a másiknak jó, másfelől úgy éli meg, hogy a „másik nélkül nem megy”. És ez igaz is abban az értelemben, hogy a másik nélkül nem jöhetne létre a kapcsolat. Ám a Mérleg – aki a Partnerére figyel – ezen kívül ezt sokszor úgy éli meg, hogy „te is kellesz, nélküled nem tudom megcsinálni”. Mármost, a partner érzékeli a társából kiáradó igényt – „nélkülem nem boldogul” – és szívvel-lélekkel beleveti magát a kapcsolatba, és a megoldandó feladatokba. És itt szokta őt egy idő után meglepetés érni, mert a Mérlegnek, aki azt sugározta ki, hogy „egyedül nem megy, gyere, segíts”, egészen határozott elképzelései vannak arról, hogyan lehet szépen, harmonikusan megoldani bármit is, illetve megélni a kapcsolatot. És a partnerben ekkor ér össze a folyamat eleje és vége, és azt érzékeli, hogy a társa, a Mérleg csőbe húzta: úgy kezdte, hogy szüksége volt az ő erejére és döntéseire, majd ott landoltak, hogy „és csináljuk úgy, ahogy mindkettőnknek a legjobb lesz” – mármint a Mérleg szerinti legjobb. Azaz, végül is, a harmóniára vágyó Mérleg szépen és finoman igyekezett úgy alakítani a dolgokat, hogy az történjen és úgy, amit és ahogy ő szeretett volna – vagyis teljesen tudattalanul és kerülő úton, de ugyanazt hajtotta végre, amit a szemben lévő energia, a Kos szokott: keresztülvitte az akaratát.

Ám míg a Kos jellemzően nyíltan és egyenesen cselekszi meg mindezt (sokszor túl direkten is, nem figyelve a másikra), addig a Mérleg igyekszik mindig fenntartani a harmóniát és szeretné, hogy szeressék. Ebből következően nem csinálhatja direktben a dolgokat, de mégis szeretné elérni a célját. A másik akaratára figyel, de a sajátját akarja érvényesíteni. Ő úgy éli meg, hogy mindent megtesz a békességért és a jó kapcsolatért, miközben önmaga számára is tudatosítatlanul a saját elképzelésébe igyekszik beleterelni a másikat és a dolgok folyását. És ezen a ponton indulnak mindannyiunk játszmái: direktben sokszor nem akarjuk megbántani a másikat, de szeretnénk elérni, amire vágyunk, így hát indirekten állunk neki azt megvalósítani. És természetesen a mellettünk lévő minimum érzi (egy idő után már tudja is, még később mondja is…), hogy szép, finom terelésekkel („de jó lenne kedves”, „úgy örülnék neki”, „megtennéd a kedvemért?”, és a többi) irányítva van, és a legzavaróbb, hogy látszólag nincs mi ellen lázadni, hiszen a partnere békés, kedves és szeretetteljes. Így hát a partner egy jó ideig félretolja a homályos ellenérzéseit és csinálja, amit elvárnak tőle. Majd – általában egy, legfeljebb két év elteltével – rájön, hogy túlzottan is „beáldozta” magát a kapcsolatnak, és sokszor, sok helyzetben feláldozta a saját akaratát. Azt, ami nélkül elvileg nem boldogult a mellette élő Mérleg. Amikor idáig ér a folyamat, akkor érkezik el a „jé, eláll a füle!”–fázis, amikor is egy szép reggelen megébred a társ és rájön, hogy megvezették őt. Kedvesen és finoman, de megvezették. Ekkor, vérmérséklettől és típustól függően elkezd valahogy másképp viselkedni. És ekkor szokott egy idő után kiszakadni a Mérlegből a jól ismert „úgy látom, már nem szeretsz, már nem vagyok igazán fontos a számodra” kezdetű érzelmi-zsarolós nóta.

Amint az utolsó mondatból ki is derül, fentiek jellemzően inkább a hölgyek megélései, már ami a történet Mérleg oldalát illeti. Ők azok, akik – egyébként teljesen pozitív módon – a harmónia fenntartására törekszenek, akik igyekeznek a partner kedvében járni, és emiatt sokszor alulműködhetik önmaguk valódi egyensúlyához képest a direkt akaratérvényesítést, mert nem akarják megbántani – elriasztani a partnerüket. És mégis, rossz esetben pont ez következik be. Mint a fenti példából is kiolvasható, sokszor mind a két fél jó szándékkal és szeretettel telve vág neki a kapcsolatnak és mégis, a nem ismert hatótényezők megnyilvánulásai a személyiségek működésében azt eredményezhetik, hogy egy idő után mind a ketten megbántva érzik magukat és úgy vélik, hogy jogos a haragjuk. Az ebben a példában triviálisan rendbe rakandó dimenzión túl – ami itt a direkt önfelvállalás és harmóniára törekvés közti egyensúly keresése lenne – a feleknek ilyenkor a tükör-effektus helyes értelmezése segíthet.

„A külvilág tükör.”

Az ezotéria hagyományából és a modern ezoterikus irodalomból egyaránt jól ismert mondat arra az alapvető energetikai igazságra utal, hogy a belőlünk kisugárzó energiához vonzódik a valóságunk. Amilyen nehezen emészthető első látásra ez a világszemléleti tény, annyira kihat az egész életünkre. A konkrét események, helyzetek, balesetek, betegségek ilyen értelmű elemzésétől most eltekintünk, és csak egy aspektusra, az emberi kapcsolatokban megmutatkozó tükröződésre koncentrálunk. Ez ügyben ugyanúgy a belső szereplőként megjelenített lélekerőket fogjuk segítségül hívni, mint eddig is tettük a többi zodiákus-jegy energiájának elemzésekor. Amennyiben megmaradunk a fenti, önérvényesítési dimenziónál, akkor egy emberre vonatkozóan az alaplehetőségek a következőek: vagy önmaga egyensúlyában van ez ügyben, vagy túlműködi, vagy alulműködi az önmagáért való kiállást. Olyan ez, mint a régi zenekészülékeknél használt, jobbra – balra elmozdítható csúszkák: vagy középen van, vagy valamelyik oldalra kimozdítva – jelen esetben minél inkább valamelyik széle felé van a skálának a „csúszka” adott ember esetében, annál inkább ki van billenve az egyén a saját egyensúlyából az adott személyiség-jellemző vonatkozásában. Ám míg a csúszka csak ide, vagy oda lehet elmozdulva, addig egy konkrét személy esetében létezhet az ide-oda „oszcillálás” jelensége, vagyis elképzelhető, hogy adott ember nem csak az egyik, vagy a másik végletbe van kibillenve önmagához képest, hanem hol ide, hol oda. A klasszikus példa erre az a családapa, aki a munkahelyén nem mer-tud-akar kiállni önmagáért (tehát alulműködi az önérvényesítést), majd hazamegy és agresszíven nekitámad valamilyen semmiség miatt a családtagoknak (tehát túlműködik).

Fentieket figyelembe véve, ha két emberre vetítjük ki ezt a működést, akkor azt lehet látni a kapcsolatokban, hogy azon dimenzió mentén, ami mind a két fél számára fontos az adott kapcsolatban, ha az egyik fél ki van billenve – önmagához képest! – a saját egyensúlyából, akkor a másik is, szintén a saját, egyéni egyensúlyához képest. Mégpedig vagy ugyanabba a végletbe – ez a „két dudás egy csárdában” esete –, vagy az ellenkezőbe – ez a „zsák a foltját” esete –, vagy oszcillál, és ilyenkor gyakran mindketten ezt teszik, „helycserés támadásokkal” szórakoztatva egymást. Csak egyet kiragadva a lehetőségek közül, például, ha az egyiknek a képzeletbeli belső színpadán a békülékeny Mérlegelő Partner van előtérben, akkor annak gyakran az a belső ára, hogy a Harcosát leküldi a színpadról a süllyesztőbe, hiszen ő a harmóniára törekvő szereplőjével azonosult, és ami ennek ellentmondott, azt el kellett távolítani a színpadról. A „süllyesztő” itt a tudatalattinak felelne meg, és maga a folyamat az elfojtások keletkezésének egyik lehetséges módja. Mármost ilyen esetben pusztán attól, hogy a Harcos le lett küldve a színpadról, az energiája még nem tűnik el, és ugyanúgy „kisugárzik” az adott egyénből; csak – mivel odalent van – az illető tudatos akarata és irányítása nélkül. És kívülről gyakran ekkor szokta bevonzani azt az energetikailag adekvát partnert, aki ugyanilyen összerakottságú, csak fordítva: itt az a szereplő van a lent a „pincében”, aki a túloldalt fent a színpadon és vice versa. Azaz, a Harcos jelenik meg a viselkedésében (vélemény a Mérleg oldaláról: „de jó, milyen határozott és szenvedélyes”, később: „borzasztó, milyen agresszív és önző”) és a harmóniára törekvő van lent a süllyesztőben, mert ez az ember pedig szeretett volna hatékony célelérő személlyé válni, és ennek sokszor a békülékeny belső szereplő látja a kárát, aki emiatt odalent landol az ő esetében.

Akármelyik verzió áll is elő, az energetikai szinkron mindig megvan. Azaz, ha nekem valami szemet szúr a másikban, akkor biztosra lehet venni, hogy ugyanazon dimenzió mentén én magam is ki vagyok billenve a saját egyensúlyomból: vagy ugyanabba a végletbe, vagy az ellenkezőbe (vagy oszcillálok). És pont azért „ugrunk” a másik megnyilvánulásaira, mert az ő – egyébként önmagához képest valóban kibillent – megnyilvánulása megérinti önmagunkon belül azt az energetikai egyensúlytalanságot, amivel mi magunk sem boldogultunk. Erről szól az evangéliumi példázat, hogy más szemében a szálkát is, sajátjában a gerendát sem veszi észre. Vagyis, önmagában az, hogy egy másik ember kibillent módon nyilvánul meg, nem kell, hogy azt jelentse, hogy én magam is így teszek. Ha az adott energetikai dimenziót illetően én magam egyensúlyban vagyok, akkor – bár észlelni fogom, hogy a másik túl-, vagy alulműködik, és ha kell, le is tudom tenni a határaimat, de – engem nem fog „megütni” az ő kibillentsége olyan módon, hogy magam is így reagáljak. És fordítva is: ha azt észlelem, hogy valakinek az érzékelhetően kibillent működése engem is kibillent, felidegesít, haragossá tesz, akkor nyugodtan elkezdhetem keresni magamban, hogy ugyanazon dimenzió mentén önmagamhoz képest alul, vagy túlműködök. Ebben az értelemben nagyon jó „lakmuszpapírként” használhatóak a hétköznapokban az ilyen kritikus helyzetek, amennyiben valaki tudatosan törekszik egy kiegyensúlyozottabb működés elérésére.

A tudati – energetikai egyensúly

Mint látható, a Mérleg energiához tartozik a partnerkapcsolati egyensúly éppúgy, akárcsak a tudatosítatlan tartalmaink külvilágban való megjelenése is, a másokban való tükröződés. Ennek a jelenségkörnek a gyökerénél az egyik egyetemes életszabályzó elvre lelhetünk rá. E szerint az elv szerint, ha úgy cselekszek valamit, hogy a tudatomban csak az egyik fele van meg az adott helyzet igazságának (energetikai valóságának), akkor – mivel a rendszer-működés az átlátás növekedése, a tudati egység felé terel és ehhez tudatos megértés szükséges – már rá is raktam magam arra az automatikusan működő energia-pályára, aminek a végén előbb-utóbb bevonzódok majd egy olyan helyzetbe, ahol azt tapasztalhatom meg egy hasonló szituációban, amit most nem sikerült átéreznem és megértenem. Vagyis, ha csak a poláris valóság egyik felét érzékelem egy adott helyzetben, akkor már el is indultam egy olyan megélés felé, ahol majd a „túloldalon” leszek, hogy átérezhessem és ily módon a tudatomba kerülhessen az adott szituáció másik felének az igazságtartalma is. Tőlünk keletebbre ezt a működést nevezték el karmának. Mint látható, ez sem nem isteni büntetés, sem valamiféle kíméletlen Sors igazság-tétele rajtunk, hanem a rendszer-működés kikerülhetetlen lélekenergetikai velejárója.

Kicsit másként megfogalmazva ugyanezt: ha a működésemben, a lelki–energetikai valóságomban közrehat valami, aminek nem vagyok a tudatában, akkor az előbb-utóbb meg fog jelenni az életemben is. Vagy úgy, ahogy a bevezető példáknál szemléltettük, tehát a partneremen, vagy a számomra fontos embereken keresztül, vagy úgy, hogy belekerülök egy olyan helyzetbe, amikor azt kapom vissza, amit adtam – még ha a cselekvéskor nem is voltam a tudatában annak, amit okoztam. Ebből látszik, hogy a földi törvénykezés helyesen vette át az Egyetemes Törvénybe foglalt igazságot: a Törvény nem tudása – sajnos – nem mentesít. És jó esetben éppen azzal előzhetjük meg a ránk váró megpróbáltatásokat, hogy elébe megyünk ennek az egész folyamatnak és valamilyen módszer segítségével nekiállunk, hogy feltérképezzük, és átérzett módon önmagunkhoz tartozóként elfogadjuk azokat a mindaddig tudatosítatlan tényezőket önmagunkon belül, amelyek ettől függetlenül közrehatottak a megnyilvánulásainkban. Vagyis, a tudatunkba emeljük azt, ami már eleve is ott volt a lelkünkben, jóllehet látens, lappangó, tudatosulatlan formában. Fentiek felől nézve érthető meg az igazsága annak a kijelentésnek, hogy az élet célja és értelme a tudatosság növelése (és akár tudatosultság is behelyettesíthető lenne ide). Ha a lelkünkben magunkkal hozott tartalmakat képesek vagyunk itt, a földi létben önmagunkhoz tartozóként felismerni – még ha ez olykor kissé keserves beismerésekkel jár is –, akkor emberként teljesebbé válunk; jóllehet, ehhez fel kell adnunk a saját nagyszerűségünkről és ártatlanságunkról szőtt illúzióinkat, valamint szembe kell tudni nézni a félelmeinkkel, amelyek persze épp ott akadályoznak bennünket, ahol a gyenge, sebezhető pontjaink vannak.

A fenti energetikai törvénynek természetesen a pozitív oldala is működik: ha én jót sugárzok ki, illetve másoknak örömet szerzek, boldogságot okozok, akkor ez fog visszatérni hozzám. Ami miatt sokan elkeserednek és abbahagyják a pozitív életszemlélettel történő ilyen módon való cselekvést, az az, hogy nem képesek ráismerni az életükbe kerülő megpróbáltatásokban is önmagukra, mert úgy vélik, hogy ha ők jót cselekszenek, akkor csak jónak volna szabad visszajönnie másokon keresztül. A fenti megközelítés épp abban segíthet, hogy a jó szándékunk mellett képesek legyünk ránézni azokra a részeinkre is, amelyek esetleg homlokegyenest ellenkező tendenciákat hordozva sugároznak ki belőlünk (ld. pl: „süt belőle az irigység” – láthatják mások egy adott emberen), és ily módon a tudatos kontrollunk nélkül alakítják az életünket. Ettől valójában nem kevesebbek leszünk, hanem teljesebbé válunk. A vélt tökétességünkből sokat veszítve teljesebb és hitelesebb lénnyé válhatunk. És ma már mindehhez sokkal több igénybe vehető módszer áll rendelkezésünkre, mint bármikor is: akár pszichoterápiával, akár ezoterikus-önismereti technikával, vagy asztrológiával, akár családállítással, akár valamilyen meditációs technikával, vagy jógával haladunk is ezen az ösvényen, egyetlen megtett lépés sem veszhet kárba: a megszerzett tudás és a valóság tágabb összefüggésekben való megértése, a világ teljesebb leképezése a tudatunkban velünk marad, és ettől kezdve már így haladhatunk tovább a Forráshoz visszafelé vezető utunkon.

Transzcendens sík

A síkvilág

Mégpedig, afelé a Forrás felé, amitől bizonyos értelemben a Mérleg van a legtávolabb. Merthogy amint a Szűz az egyéni emberi elmének, úgy az ebben az értelemben a tőle elválaszthatatlan Mérleg az egyéni elme által érzékelt valóságnak feleltethető meg. Ez a mi poláris valóságunk; az egyéni elménk által, az érzékelésünkkel megteremtett világ. Amióta létezik a családállítás, mint terápiás módszer, azóta van lehetőségünk a mindennapokban, hétköznapi elmeműködéssel megtapasztalni azt, hogy nemcsak olyan módon lehet érzékelni a minket körülvevő realitást, ahogyan azt megtanultuk, hanem elképzelhető egy másfajta valóságérzékelés is, amelyik bár nem racionális, mégsem irracionális; hanem meta-racionális, vagyis ötvözi a racionális és ráció-feletti, szubtilis megismerést. Ezt a tapasztalást annak az elsőre szinte mindig döbbenetes erővel ható élménynek köszönhetjük, amit bárki átélhet családfelállításokon, amikor az ott megtapasztalható lélekenergia-mezőben adekvát információk érzékelődnek le vadidegen emberek családtagjainak a képviseletében állva. Emellett természetesen maga az érzékelés is – vagyis, hogy egy ott megjelenő (bár valójában: a mindig-is-jelenvalóságból akkor és ott tudatosíthatóvá váló), és élményszerűen átélhető energiamezőből képes mindegyikünk információt lehívni – teljesen elképesztő, és automatikusan átlendít a hétköznapi racionalitásból a metaracionális, ráción túli koherenciával jellemezhető valóság-érzékelésbe.

Mármost a valóság síkjának a Mérleg zodiákus-jeggyel való analógiája miatt a Mérlegek a többieknél sokkal erősebben vannak bekötve az érzékelhető valóságba, ami mindig az adott korban és helyen általánosan elfogadott realitást jelenti. Ez tulajdonképpen megegyezik a Thomas Kuhn által bevezetett paradigma fogalmával, merthogy ami nem fér bele ebbe a többség által elfogadhatónak ítélt, konszenzusos világ-megragadásba, valóság-felfogásba, az elfogadhatatlannak fog minősülni. Márpedig a Forrás, amiből kiáradt mindaz, ami van (legyen ez akár a János evangéliuma szerinti Logosz, akár a hinduk Ātman-ja) definitíve nem racionális, hiszen egyszerre kiinduló-, és végpontja mindennek, ami volt, van és lesz. És a Mérlegek nagyon sokszor hihetetlenül tudnak szenvedni amiatt, hogy a kézzelfogható valóságban nem tud meglenni/megmaradni az a tökéletes boldogság és harmónia, ami ezt a Szubsztanciát jellemzi, és amire ők nagyon vágynának. A szomorú az egészben az, hogy ennek a fentiek miatt mindig saját maguk az okai, pontosabban a komplex és teljes Lélekmezőt jóra-rosszra felbontó valóság-érzékelésük, vagyis végső soron az egyéni emberi elme poláris működése (ami persze mindannyiunkra is jellemző). És amennyire nehezen követhetőek ezek a gondolatmenetek, annyira vagyunk esélytelenek a mindennapokban azt illetően, hogy megoldást találjunk ezt illetően a mindig visszatérően megjelenő gyengébb, vagy erősebb diszharmóniára, boldogtalanság-érzésre.

Képalkotás a valóságról

A fenti értelemben véve a valóság-érzékelést, az voltaképpen leképezés, azaz kép-alkotás arról, ami van, aminek egyfajta megélési módja a művészet. Minden valódi művészben létrejön egy belső kép valamiről, ami az adott alkotó figyelmét magára vonja, és ezt a saját magában létrejött képet jeleníti meg azután a külvilágban, abban a műfajban, amiben ő alkot. Emiatt mondhatta Michelangelo a Dávid szoborról őt kérdezőnek, hogy ő csak eltávolította a felesleget a kőtömbről. És ez a belső kép az, ami valójában motiválja az ihletett művészeket, mivel úgy érzik, hogy meg kell osztaniuk másokkal azt, ami bennük leképeződött; ez az adott alkotó mondanivalója, közlendője a többiek, a világ felé. És ha nem is műalkotások formájában, de mi, mindannyian is ezt csináljuk a hétköznapokban: a bennünket körülvevő valóságról önmagunkban létrejött leképeződést szeretnénk érvényre juttatni a külvilágban. És természetesen mindannyiunkban többé-kevésbé eltérő kép születik meg arról, ami körbevesz bennünket; ebben a képben a csak az adott személyre jellemző rész adja az egyéni világlátás alapját, a közös rész pedig az adott időben és helyen érvényes konszenzus-valóság. És minden Mérleg személyiség e között a kettő között egyensúlyoz, ha tud róla, ha nem: megpróbál, amennyire csak lehet, idomulni a többiek által is elfogadható, közös valósághoz, másrészt viszont szeretné érvényre juttatni az önmagában létrejött leképeződésből fakadó impulzusokat, késztetéseket.

Végső soron azt lehet látni, hogy a Mérlegek életén és működésén intenzívebben lehet tanulmányozni egy mindannyiunkat jellemző, alapvető kettősséget hordozó törekvést: a szükségszerűen egyedi világ-leképezést az egyén feletti, társadalmi-kollektív világlátással harmonizálni akaró tendenciát, amelyik ugyanakkor szeretne érvényre is jutni az adott közegben. Ebben az egyénileg alkotott/létrejött nézőpont ugyan mindig szükségszerűen töredékes, ám pusztán amiatt, hogy ez így van, még nem kapunk felmentést az alól, hogy ezt megkíséreljük képviselni. Az a – sajnos, Mérlegek között elég gyakran előforduló – személyiségtípus, amelyik nem vállalja fel nyíltan a saját nézőpontját, elbukhatja az emberlét egyik legfontosabb feladatát: az elkerülhetetlenül esendő megismerés-teremtésből megszülető egyéni nézőpont felvállalásával beletenni a saját részét a kollektív emberi tanulásba/tapasztalásba, és ily módon hozzájárulni egy mákszemnyivel az Egység-aszimptota – a Létezőt egyre inkább megközelítő teremtés-kibontakozás – teljesebbé válásához. Amelyik Mérleg a saját egyensúlyának a tűréshatáron belüli körzetében megmaradva képessé válik erre, az – még ha nem is professzionális művészember – belealkothatja a valóságba a saját egyéni módján a harmóniát és szépséget, és ily módon a saját életének a művészévé válhat. Ebben az értelemben ő maga válik alkotóművészként műalkotássá, miközben mindvégig ő maga leend az alkotás folyamata is.

Komolyzene és a jegyek

Haydn: Szerenád

Mendelssohn: Nászinduló (Nyilas)

Chopin: No. 2 keringő (Ikrek)

Csajkovszkij: Hattyúk tava – részlet (Skorpió, Nyilas)

J. Rosas: A hullámok felett (Rák)

Ponce: Intermezzo (Rák, Halak)

Könnyűzene és a jegyek